Éreztem, hogy most van az, hogy lépni kéne előre,

De foltos volt a ruhám, és a hajam sem volt belőve,

És azt hittem, hogy egy listából mindent ki kell pipálni

Ahhoz, hogy a pillanatból lehessen bármi.

Annyi kellett volna csak, hogy akkor közel hajoljak,

És leszarni a kóbor gondolatok mit is csaholnak.

Vagy azzal vigasztalódom, hogy lett is volna esélyem,

De valójában az is meglehet, hogy mégsem.

Úgy kellene élnünk, mintha nem láthatna senki.

Nincsen több esélyünk, csak ez az egy van, és ennyi.

Úgy kellene élnünk, mintha nem láthatna senki.

Nincsen több esélyünk, csak ez az egy van, és ennyi.

Lehetett volna bármi, aztán semmi sem lett belőle,

És ábrándozás helyett most már tekinthetnék előre,

De amikor mellettem vagy, én az a régi énem vagyok,

Aki nem sokat beszél, de a szeme ragyog.

Nem biztos, de szerintem az van, hogy nem változunk meg,

Mert most is olyan verset írok, amit nem mutatok meg,

Mert nem a versektől fog velünk bármi is megtörténni,

Hanem ha úgy teszünk, mintha nem látna senki.

Úgy kellene élnünk, mintha nem láthatna senki.

Nincsen több esélyünk, csak ez az egy van, és ennyi.

Úgy kellene élnünk, mintha nem láthatna senki.

Nincsen több esélyünk, csak ez az egy van, és ennyi.